Letartóztatás
Abban az időben német-angol műszaki fordítóként dolgoztam az Észak-Magyarországi Áramszolgáltató Vállalat miskolci központjában, a hatalmas épület földszintjén lévő könyvtárban. Szerettem a munkámat, így 1983. május 23-án, hétfőn, nem úgy indultam munkába, mint a szocialista munkásparadicsom dolgozóinak többsége, hogy a "fene egye meg, már megint dolgozni kell menni". Ráadásul a könyvtárat egyszemélyben vezető kollegina ideális munkatárs volt, akivel jól kijöttem.
Tehát hétfő reggel volt, 7 óra, és alighogy nekiláttam a munkámnak, hívatott a személyzeti osztály vezetője, hogy valamit meg szeretne beszélni velem. Elindultam a személyzeti iroda felé, és megmagyarázhatatlan módon különös érzésem volt. Valami nem stimmelt, de hogy mi, azt akkor nem tudtam megfogalmazni magamban.
Mikor beléptem, a személyzeti vezetőn kívül még négy személy üldögélt bent, akik rögtön azzal kezdték, hogy valamit meg kell beszélniük velem, fél óra az egész, ezért menjünk a lakásunkra. Mondtam nekik, hogy a könyvtárban is nyugodtan beszélhetünk, de ragaszkodtak ahhoz, hogy hazamenjünk. Visszamentem a könyvtárba a táskámért (benne volt a lakáskulcs), elköszöntem munkatársamtól, nem tudván, hogy legközelebb négy hónap múlva láthatom majd viszont.
Autóba ültünk és lakásunk felé hajtottunk. Egy kertvárosi bérházban éltem a szüleimmel. Édesapám középiskolai tanár volt, éppen dolgozott, anyukám pedig Sopronban lévő kis hétvégi házunkban töltött néhány napot.
Nos, a ház elé érkezvén feltűnt egy másik, állami rendszámú autó. Meg is kérdeztem tőlük: ezek is az ő embereik? Ó nem, tagadták, de a lépcsőházban már ott álldogált újabb négy férfi, tehát összesen nyolc belügyes nyomozó szállt ki elfogásomra.
A lakásban a Dejcző Károly r. százados, valamint Juhász János és dr. Péter Imre r. hadnagyok vezette csapat házkutatási parancsot tett elém, és megkérdezték, tudom-e, miért vannak itt. Fogalmam sincs, válaszoltam, és tényleg nem tudtam. Nemsokára kiderült, hogy izgatás bűntettével gyanúsítanak, és ezért terhelő bizonyítékok után fognak kutatni. Hoztak két megszeppent háziasszonyt a szomszédból tanúnak, és elkezdték személyes holmijaim tüzetes átvizsgálását.
Mivel a kézzel írtak az indigós példány miatt elég rosszul olvashatók, idézek néhány jellegzetes részt a házkutatási jegyzőkönyvből:
"3 db, egyenként 4 oldalas, a pápa elleni merényletről szóló írás."
"Sárga színű dossziéban 1956-os újságcikkek."
"Jelentős mennyiségű fordítás külföldi lapokból."
"Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse."
Érdekes momentumként megemlítem, hogy irataim között találtak egy újságból kiollózott képet is, amely Ceausescu román diktátort ábrázolta, és akinek a homlokára vastag filctollal horogkeresztet rajzoltam. Figyelemreméltó, hogy ezt sem akkor, sem később nem tették szóvá!
A miskolci házkutatással egy időben soproni kis faházunkban hasonló akció zajlott le a győri államvédelmisek részvételével. Az Erdélyi Károly, Lakatos Imre r. őrnagyokból és Lőrincz Rezső r. századosból (nem rokonom!) álló különítmény lepte meg szegény édesanyámat, akivel - későbbi elmondása szerint - rendkívül sértően, pökhendien, megalázóan jártak el. Az eredmény egyébként itt is hasonló volt: dossziék, iratok és egy írógép.
Összehangolt, nagyszabású belügyes akcióról beszélhetünk.
A házkutatás végeztével utunk a miskolci rendőrkapitányság komor épületébe vezetett, ahol egy üres szobát bocsátottak a pesti belügyes nyomozók rendelkezésére. Itt folyt le az első kihallgatás.
Vagy inkább kérdezgetésnek nevezhetném, ugyanis mindenféle dolog felől faggattak. Hogy én írtam-e leveleket a Szabad Európa Rádiónak, hogy kémkedtem-e a japánoknak (sic!), szítottam-e a Magyar Népköztársaság társadalmi rendje és a szövetségi rendszer ellen, hogy… és még sorolhatnám. Mondták, ha mindent beismerek, még aznap elengednek. Azonban nem voltak megelégedve az eredménnyel, és 72 órára őrizetbe vettek (hivatalosan is). Délután 5 óra körül három nyomozó kíséretében személygépkocsival Budapestre vittek, a Belügyminisztérium Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályának fogdájába. Olyannyira veszélyes egyénnek tartottak, hogy indulás előtt figyelmeztettek: ha menet közben szökni próbálok, használni fogják a lőfegyverüket. Biztos ami biztos, egyik kezemet a gépkocsi ajtófogantyújához bilincselték. Mondhatom, nem mindennapi élmény volt. Azt talán említenem sem kell, hogy szüleimet az események alatt és után egyáltalán nem tudtam értesíteni; szerencsére az egyik házkutatást végigélő tanúval, hasonló világnézetünk folytán is, igen jóban voltunk, és egy óvatlan pillanatban őt kértem meg: tudassa a történteket munkából hazatérő édesapámmal.
